..egy pohár vodka után.
A régi blogéletem elveszett, megsemmisült. Úgy érzem magam, mint a kommunizmusbeli írok, akiknek tűzbe dobták papírra vetett gondolatait, noha nem biztos, hogy ildomos összehasonlítgatni magam íróknak titulált emberekkel. Értsük meg a párhuzam lényegét, mielőtt nagyképű lennék!
Szóval itt. Még szokom. Most is épp. Folyamatos cselekvés a jelenben.
Ez már az, amire azt szokták mondani, hogy a rózsaszín ködfelhő eloszlása után törvényszerűen bekövetkezik? Túl korai. S egyáltalán nem hiszek abban, hogy ha az ember a tényleges párjával találkozik, akkor a biológiailag meghatározott átlag 2 év után nem marad semmi sem a megszokáson és esetlegesen az összekötött egzisztencián kívül. Nem tudom, szükséges-e jobban belemennem. A tapasztaltabbak mosolyogva mondják "aha..majd megtudod, 18 évvel a hátad mögött jó, hogy ezt gondolod..". Na, velük nem is érdemes vitatkozni, elvégre náluk van az aduász érv, támadólehetőség velem szemben: túl fiatal vagyok és tapasztalatlan, ők pedig mindennek ellentétei. Ennyit erről. Menjünk tovább.
Túl kíváncsi vagyok még mindig ahhoz, hogy elkötelezetten legyek szerelmes. Szerelmes vagyok, de nem gondolnám, hogy egy életen át ezt tartva. Ez vajon mennyire fair a másikkal szemben? Nem szokott eszembe jutni ez, mert amikor vele vagyok, akkor minden pillanatot élvezek, az idő pedig egy szempillantás alatt elillan. Csak akkor fordul meg a fejemben, amikor azt mondja, hogy ő már megtalálta a másik felét; bennem, s látom a szemében az örömöt, a nyugalmat, a csodálatot, ahogy eközben rám néz.
Akkor, abban a pillanatban elképzelhetőnek tartom, hogy hasonlóan érezzek, s aztán véget ér a pillanat, s közbe lép a racionalitás talaja.
Folyamatosan érnek a kellemes meglepetések, a kellemes csalódások.
Ez most már bensőséges.
Nem félek kijelenteni.
Sokáig nem tettem fel azt a kérdést, s főleg nem a saját életemmel kapcsolatban, hogy 'miért?, miért pont én, miért pont ő?'. Mindig találtam rá magyarázatot, legyen szó bármiről. Most azonban képtelen vagyok napirendre térni. Egyfolytában a miért szó váltakozik, ha eszembe jut, s ez már-már indulatossá tesz; nyilván csak magamban.
Adott egy 34 éves egyszerű, kedves férfi a fiatal feleségével, s 2 kisgyermekkel. Épp a múlt héten ütöttek nyélbe egy családi ház vásárlást, ami még felújításra szorul, mivel négyőjüknek már kissé szűkössé vált a panel.
Szerda este elment dolgozni a férfi, de reggel már nem ért haza. Egész egyszerűen meghalt. Abszurd az egész. Egy vérrög, amely akkor, pont akkor elindult, s a tüdő főartériája felé vette útját, ami embóliát okoz, s gyakorlatilag azonnali halált. Ez elvileg kivédhetetlen, s bármikor bárkivel (?!) megtörténhet. Remek. A racionális magyarázat már megvan. Kár, hogy nem megyünk vele semmire sem.
Van valami életszerű, valami mindig is vágyott érzés abban, ahogyan most itt ülök. Vidék, csend, nyugalom. Egy laptop az ölemben, amitől jelenleg a napi betevőt, azaz a városban érő impulzusokat kívánom pótoltatni, illetve kielégíteni, lévén, hogy a vidék azt nem tudja visszaadni. Itt más jellegű impulzusok érnek, amik az újdonság varázsával hintik meg napjaim. Egyszerű, harmóniadús, s mégis némi izgalommal járó, amit a kíváncsiságom szül eköré.
Felfal, habzsol, óv, ad, kap, ad, szeret, szeretem, nevettet, nevettetem, terel, terelem, már nem türelem.
Nem fontos, ki mit gondol.
Tegnap egy kerti partin vehettem részt jómagam, s 2 másik barátnőm a 4. barátnőnk jóvoltából, miszerint náluk történt az esemény, s az ő nevelőapja- nevezzük Günter- 60. születésnapját ünnepeltük. Igen zárójelesen megjegyezném, hogy Günter egy igazi germán férfi külsőre, s alig néz ki 40-nek (erre mondaná kedves édesapám:"mert sosem dolgozott").
A parti szót nem az egyszerű ember szótárával kell értelmezni, hanem a felsőbb körökhöz tartozókéval. A helyszín egy hatalmas birtok nagy területen, festői, már-már mediterrán környezetben. A centrum a sátor, amiben az időjárásra való tekintettel fűtőgombák voltak elhelyezve, s egységesen, gyönyörű és ízléses fehér-zöld masnis abrosz-szék kombináció. A sátor mellett hidegtál, töltött káposzta, vadpörkölt, torták, sütemények. Egy terméskővel kirakott lépcsőn lehaladva, a 30°C-os medence mellett bárpult a létező összes itallal. Az udvaron sétálgatva, annak különböző pontjain pedig fapavilonok, melyekben hangulatvilágítás, valamint odaillő rattan bútorok voltak. Mosdó a szauna mellett.
A zenét egy igazi virtuóz cigányzenekar biztosította, s némileg oldottak a nagyszabású, durva szóval élve sznob, atmoszférán.
A meghívottak listája 120 embert foglalt magába, s szemmel láthatóan kevesen hagyták ki eme eseményt. Dress code nem volt; mindenki abba jött, amiben jól érzi magát.
2011. június 17.
22:34 Dr. Unicum:
Hol bulizik ma?
22:55 dove:
A tettek mezején érzi magát? : ) A 61-es főúton autózom.
23:11 Dr. Unicum:
Száguldás, Porsche, Szerelem... :-)
23:13 dove:
Sokadik sikertelen kísérletnek megteszi. ; )
23:15 Dr. Unicum:
Imádom...:D:D
2011. június 14. 22:38; drunicum üzenete:
azért vissza-vissza réved Ön is:)
2011. június 17. 14:56; dove üzenete:
gondoskodik róla; alla ad hoc, de sosem több :)
2011. június 10., 22:05; drunicum:
- van egy kis fáziskésés, de legalább nosztalgiával gondolhatunk a posta továbbította levelekre és a parfümös levélpapírra...
Eszembe szokott jutni..
2011. június 12., 11:46; dove:
- idilli. apropó, parfümös levélpapír..amit időnként előveszünk a fiók mélyéről bízva, hogy még mindig őrzi intenzív illatát, majd miután megszaglásztuk, ismét sufniba vágjuk egy időre. értse, ahogy akarja ; )
Eszembe szokott jutni.. : )
Nehezen tudom kezelni egyre inkább elhatalmasodó szabadság utáni vágyam, amit a mai napon kiváltképp frusztrálónak érzek. Időnként megfordul a fejemben, mi lenne, ha egész egyszerűen elmennék, elutaznék anélkül, hogy szólnék is valakinek, s még csak hírt sem adnék magamról; ha nem gondolnék bele a tetteim következményébe, ha végre a magam ura lehetnék.
Na ez, egy mocskosul önző dolog lenne a környezetemmel szemben! S legyen bármilyen csábító (most túlzok), ez pusztán fantazmagória.
Mindenesetre nem bánnám, ha nem jövőre, hanem idén nyáron kéne lakást keresnem Budapesten. De ennek is megvan az oka, s a maga szépsége- amit meg is találtam már- hogy maradok még egy évet.
Pusztán a nehéz pillanatokban, amikor itthon meg kell küzdenem a kősziklával nap, mint nap, akkor keseredek el, azonban mindez egy pillanatig tart. Elvégre -s ez 100%, hogy a hozzáállásomnak köszönhető- sokkalta jobb a helyzet, mint például egy évvel ezelőtt! Vagyis lehetne akár még ennél is jobb.
Tulajdonképpen minden úgy alakult, hogy a lehető legkedvezőbb legyen.
Most, hogy írtam, máris jobb.
Sajnos van egy olyan berögződésem, amitől nehéz elvonatkoztatnom, miszerint az igazi életem akkor kezdődik, ha elmegyek innen. S addig? Na, ezt kéne levetkőznöm. Nyílhatna már a világ, de nem vagyok türelmetlen. Tudom, hogy előfordult már ezen sor korábban is; köszönhető az aktualitásnak.
A matematika végül igen csak középkategória lett. Mielőtt ezt megtudtam, úgy gondoltam, hogy ha négyesnél rosszabb lesz, akkor bizony komoly presztizsveszteség ér -elsősorban a saját szememben- de mindez elkerült, vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy szépen eltoltam ezt a hozzáállást a pozitív pólus felé, ami egész más fényben tünteti fel.
Rájöttem, hogy mennyivel jobb, ha az ember leredukálja a maximalizmusát. Miért is kéne az élet minden egyes területén a maximumot kisajtolni magamból úgy, hogy még akkor sem vagyok teljesen elégedett? Mi értelme van frusztrálnom magam ezzel, ahelyett, hogy inkább áttérnék egy hatékony módszerre, amellyel legalább elérhetem azt az állapotot, hogy elégedetten hátradőljek addig, amíg kiélvezem az eufóriát okozó siker gyümölcsét? Ha konkrét példát tárok magam elé, miért kéne nekem ötösnek lennem matekból, ha magam sem látom ezt egy reális célnak, mi több, a felvételi pontszámomon nem változtat semmit sem. Miért ne lehetne elég, ha a saját területemen szeretnék kizárólag a maximumon teljesíteni? Ezzel megkímélem magam a rengeteg negatív stressztől, valamint megspórolok jó pár évet az életemből, azaz tovább fogok élni. Csak ugye a bizonyos 22-es csapdája szerint tőlem már mindenki a maximumot várja.
Ha hatékonyság szerint tanulok (például), akkor máris jobban érzem magam. Az én területem a humán és a nyelvek, még nem sikerült megfejtenem, hogy melyik van előrébb, de ez talán nem is lényeg. Ha csak azokra a dolgokra összpontosítok amik fontosak, akkor jóval eredményesebb leszek azon a területen, elvégre a haszontalan dolgoktól elvont energiát be tudom fektetni a hasznos tökéletesítésére. Ugyanakkor megint csak ambivalencia, mert ezzel korlátok közé szorítom magam, ami ellentmond az elveimnek.
A minap egri kiborgunk- aki újabban egy új tulajdonsággal lett felvértezve a szememben, miszerint kívülről láttat, illetve ráébresztősdit játszik velem, s meg kell hagyni jól csinálja- azt a szót használta az egész hozzáállásomra, hogy 'aggasztó', ami hagyjuk meg szíven ütött elsőre, mert hát ugye senki sem viseli rezzenéstelenül azt, ha tükröt tartanak elé. Szerinte most látszik, hogy hiába az agykontroll, hiába a pozitív hozzáállás, stb., ha egyszer mégsem úgy alakul minden, ahogy az ember csak elképzeli és igen is meg kell dolgozni a célokért. S szerinte nekem újabban nem igen vannak céljaim, megkockáztatom, hogy talán emiatt gondolja így, azaz nincs kedvem megdolgozni a célokért. Erősnek erős, igaznak nem igaz, de a konzekvenciát megtalálom benne, mert van.
Mostanság az a helyzet, hogy céljaim vannak, csak odázgatom őket, nem tűzöm ki magam elé konkrétan, csak tudom, hogy akarom majd egyszer. Ez semmiképp sem a legelőrevezetőbb, a fejlődést sem kifejezetten szolgálja, inkább egyfajta konstans, stagnáló állapot, de eszembe jut még a vegetatív szó is, azonban az túlzás ebben az esetben. Mellékesen megjegyzem, hogy az agykontroll sosem mondta, hogy minden az ölembe hullik, elég ha elképzelem. Ez megint csak azoknak a fejében fordul meg, akik felületes ismereteik alapján alkotnak véleményt, de ha ez még nem lenne elég, ki is mondják azt!
A helyzet tehát 'aggasztó', főleg észak szerint, de ha észak-keletről beszél, akkor még inkább! Dél mindig is elmaradottabb volt, talán itt bizonyos információk később kerülnek napvilágra, s még később tudatosulnak. : ) Mindenesetre megköszönnivalónak tartom eme röpke coming out-ját, s a kritikát, amely abszolút építő jelleggel bírt.
Na, akkor egy gyors konklúziót rendelnék! Máris.!
"Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra." W. S.
A szinusz függvény hullámvölgyét ki kéne iktatni, inkább valami pozitív sz.m.n.!
2011. május 12. 18:45; drunicum:
- Hogy van..?
2011. május 31. 22:23; dove:
- Rég jártam erre, a kérdés is rég merült fel magában, s talán mire eme sorok olvasásra kerülnek, nem azt válaszolnám, amit most.
You can catch Joyce fonalát.
Jelentem, a matematika vizsga iránt ambivalens érzelmeket táplálok, noha ez az idő múlásával tompul, s átcsap édes múlttá.
Várható eredmény: erős középkategória vagy gyenge jó.
Vitába bocsátkoztam egy általam mélyen tisztelt koponyával, aki a történelem tanáromat testesíti meg.
Téma: pszichológia, ami szerinte maximum így lehet csak tudomány: "tudomány", s nem így: tudomány. Értjük a különbséget.
Muszáj voltam hozzászólni. Elővettem a határozott, ám szerény stílusom.
Amint az E.T. (ejtsd:ítí) látta rajtam, hogy annyira nem mondok hülyeséget, megpróbált sarokba szorítani. Nem hagytam és egy hosszú érvmonológba kezdtem, amiből olyannyira jól jöttem ki, hogy megdicsért. S hozzátette, hogy ha ő most köztünk ülne, akkor inkább hinne nekem, mint magának.
Viszont nem hagyta nyugodni a dolog E.T.-t, s felhozott egy újabb érvet, amit elismertem, s akkor szavaival elejtette, hogy bizony most nagyon reméli, az osztályból többen állnának mellé, mint mellém. Persze tréfálkozva.
Azonban engem sem hagyott valamiért nyugodni a dolog, s felment bennem az adrenalin. Újabb érvet hoztam fel, s megcáfoltam azt, amit reagált arra. Aztán biztatott, hogy a kételyeim ne szegjék kedvem, s válasszam nyugodtan a pszichológiát, még testhez álló is lenne. Nem rám hagyta, pedig megtehette volna.
Ezek után kicsengettek, s a következő szavakat szegezték hozzám különböző emberek:
- Gratulálok! Így lebeszélni az E.T.-t..nagyon jó volt!
- Nem azért mondom, de teljesen lehidaltam attól, amiket mondtál. Te lelkidoki!
- Ne haragudj, de ennyi baromságot még életemben nem hallottam így ömlesztve!
- Figyelj, legyél pszichológus, s ha meghibbanok, tuti, hogy hozzád fogok menni!
- Ez nem volt semmi..
- Kurva jó volt! Legalább elment az óra..
- Mikor rendelsz?
- Ezt hol olvastad?
- Így is kurva fáradt voltam, de ezek után rendesen leamortizáltál..!
- Fingom nincs, hogy miről vakeráltál, de kurva jól érvelsz, neked olyan szakma a testhez álló, ahol dumálni kell!
Fel sem merült bennem, hogy ez ekkora visszhangot fog kelteni, s meg voltam lepődve ettől.
Igazából nem volt célom ennyire belebonyolódni, csak valahogy az volt bennem, hogy..meg akarom győzni E.T.-t! De nem legyőzni. S a gondolattól, hogy ő most esetleg emiatt rosszul érezné magát, bűntudatom van.
Másfelől jól esett a dicsérete, s az elismerés a tekintetében.
Most szépen megmutatom, hogy mit tudok! Kéretik alkalmazni az agykontroll gyanánt tanult módszereket! Bármi is lesz a végeredmény, kizárólag magamnak köszönhetem, mert én egyengetem a saját utam. S ez így van.
Csütörtökre kiművelem magam a matematika tudományában, mellyel alázatosan bánok.(!) S ez így van.
Egészen könnyű lesz idén a vizsga, s a lehető legjobb formámat fogom hozni. S ez így van.
Már látom magam, ahogy széles mosollyal az arcomon távozok a teremből a brillírozás okozta extázis mámorában, s végigfut a testemen egy fiktív endorfinfúzió! S ez így van.
Elégedettséggel tölt el, hogy megalapozom az év végi jó jegyem egy négyes vagy ötös vizsgával, s cakompakk viszem a pontokat az ELTÉre! S ez így van.
Reggel 8 óra 15 perc, úszóbemutató, az én főszereplőm a húgom. Másnak a lánya, vagy a fia. (Rajtam kívül senki sem tudott elmenni a kiscsaládból, így maradtam én, de nem bántam, sőt, nagy örömömre szolgált.)
A kezdés előtti várakozás közben, majd a bemutató alatt, végül a gyerekek öltöztetése és hajszárításakor volt alkalmam megfigyelni mindenkit. Igazi édenkert volt ez számomra: lételemem az emberek analizálása, akkor is, ha ez a szó túl tudományos eme tevékenységem megnevezésére.
Voltak anyukák, apukák,..ja meg én, aki úgy éreztem magam, mint aki egy másik világból jött volna, sőt eleinte bebeszéltem magamnak, hogy úgy is kezelnek, de aztán ez hamar feloldódott, s kiderült, nem. Nyilvánvalóan belőlem hiányzik az a rutin, ami megvan az anyukákban. Gondolok itt arra így példaként, hogy nem vittem be az uszodába papírzsepit, mivel nekem nem kell, de hát ugye a gyereknek nem ártana.. Persze 18 évesen senki sem várja ezt el tőlem, még én sem saját magamtól, hogy tökéletesen kifejlett anyai ösztönnel rendelkezzek. (állítólag a szülés következtében beindul egy hormon, ami automatikusan arra sarkallja az anyát, hogy gondozza és óvja gyermekét..erre apellálok) Inkább örülök annak, hogy a gyerekem előtt, látok más gyereket is közelről a mindennapokban, így joggal feltételezem magamról, hogy nem is leszek olyan rossz anya..oké..jó anya leszek majd!
Na, de..a kép, az összhatás és egyáltalán..az óvodai anyukák rám gyakorolt benyomása cseppet sem volt szimpatikus. Hadd legyek nyers! Elhanyagolt haj, slampos ruha, megereszkedett mellek, ráncok. Így kell kinéznie minden anyukának? Sorra jöttek befelé, s mindegyiken ezt láttam, sőt..egyikről sem mondanám, hogy kiegyensúlyozott életet élne, avagy lenne egy lehengerlő kisugárzása.
Amíg meg nem bizonyosodtak róla, hogy én valóban nem egy fiatal anyuka vagyok, hanem egy testvér, kifejezetten véres rongyként kezelt a szemük, de utána már befogadtak, sőt! Segítettek, mivel nem voltam tisztában 1-2 dologgal, hogy mi hogyan működik.
Aztán belépett az ajtón egy nő. Szerintem azt hitte magáról, hogy ő Carmen Electra. A szilikonkeblek a helyükön is voltak, ahogy a platinaszőke póthaj is. Mayo Chix kollekció és tűsarok. Műkörmök. Profi smink, dögivel. Széles műmosoly, igazi letörölhetetlen bájolgás. Úgy ment..vagyis vonult (!), hogy közben érezte magán az irigykedő slampos anyukák nézését, s ahogy a nyálcsorgató apukák épp összekanalazni próbálják az állukat.
Én nem néztem rá, csak akkor, amikor ő ezt nem láthatta. Össze is súgtak mögötte: 'Na megjött a pánpilla, Miss Punci..' Azt hiszem, ennyire sosem tudnék irigy lenni senkire sem, de ebbe most ne menjünk bele. Tény, hogy az az összeállítás, ahogy kinézett Electra kisasszony, nem illett egy óvodába. Én direkt egy sima farmerben és fekete pólóban mentem, mert nem akartam ezúttal kitűnni; jobb nem a kihívó ruháimmal felhívni magamra a figyelmet ilyen helyen. De ha már mindenáron hangsúlyozni akarom a testem vonalát és a többi, akkor sem küldöm azt az üzenetet a külvilágnak, hogy tessék, én nézek ki a legjobban az anyukák közül, ti meg le vagytok sajnálva, irigykedjetek csak! AZAZ, Más ha valaki magabiztos, s más, ha valaki fennhéjázó.
Aztán észrevett engem Electra. Néztük egymást a medence két végéről hosszú másodpercekig. (aztán én elfordítottam a fejem, s nem foglalkoztam vele) Az ő arcán semmi mosoly, csak az a lesújtó végigmérő tekintet...Akkor sikerült a végleges benyomást rögzítenem erről a nőről; sokat küzd a belső daimonjaival, cseppet sem kiegyensúlyozott, hiába a cicoma. Magam sem értem, hogy képzelem, hogy én fiatalabb vagyok és jól nézek ki. :)
Ennek a nőnek még sok keserűsége lesz, a kora előrehaladtával egyre frusztráltabbá válik majd, amit nem igen fog tudni kezelni. Feltéve, ha így folytatja.
Valljuk be, tizen-, huszonévesen nem nagy kunszt jól kinézni. Mama szokta mondani, hogy a fiataloknak minden jól áll. Igaza van. S utána? Családanyaként mennyire lehet valaki jó nő? Ki a jó nő? Sem a slampos anyukák, sem Electra kisasszony nem nevezhető jó nőnek. A jó nő az ismeri önmagát, elfogadja és szereti önmagát testestől-lelkestől. Kiegyensúlyozott. Fantasztikus ettől a kisugárzása. S ebből nem veszít az idő során, akkor sem, ha nyomot hagy az a testén. Utóbbit szeretném szem előtt tartani.
A délután fantasztikus volt. Nő és férfi együtt - úgy éreztem. Tetszett, hogy mindez olyan meggyőzőnek tűnt.
1 óra szünet külön.
Este visszatértünk, de immáron ő nem férfiként, hanem egy 11 éves kisfiúként. Ez lehet aranyos is, de ha túllép egy határt, akkor már idegesítő. Egy-két megnyilvánulást díjaztam is diszkréten, majd felvettem a bezárkózó testhelyzetet és csak a többiekre figyeltem. Ahogy utánam ő is!
Egész este kerültük egymást, noha össze sem vesztünk, s állítom, fogalma sincs, mi a bajom. Ezzel nem is lenne baj, elvégre nem kell gondolatolvasónak lenni, s lehet, túl nagy elvárás vele szemben a dolgokra történő ráérzés, arra sem vette a fáradtságot, hogy odalépjen, pedig arra vágytam volna a legjobban: 'baj van..?' s átölel. De nem.
Mindenkinek feltűnt a távolságtartásunk, volt, aki szóvá is tette, de hatástalanul.
Búcsúzkodásnál mindenkinek puszi. Ő odalépett hozzám: Heló. Adott 2 puszit az arcomra.
Én meg rámosolyogtam: 'Ne haragudj, de ez baromi nevetséges.' Aztán sarkon fordultam, s beültem az autóba.
...szólt a kézmegkérő sor ama bizonyos nem rossz, de nem is jó kategóriás filmben.
Azóta sem mertem felmenni arra az oldalra, s szeretném ezt minél később megtenni, ha egy mód van rá, köszönöm.
Pont ma gondolkoztam azon, hogy mivel ennyire vontatott az egész ügy, s egyre több olyan dolog van, ami zavaró tényezőként lapul meg, talán vissza kéne lépni arra a februári szintre. Havercsávó.
Lehetséges, hogy kíváncsi vagyok, de pusztán emiatt nem lehetek valakivel, még akkor sem, ha a kémia közbeszól. Tomket csak egy bizonyos szintig mozgat meg, s korántsem tartom őt olyan szellemesnek, hogy hosszabb távon lekössön. Bármennyire is nagyképű szövegnek tűnik, nevezzük már nevén a dolgokat, pláne ha komolyan beszélünk!
Persze most megint felmerül az, hogy én ezzel teljesen kizártam a kapcsolat esetleges jóra fordulását, ami pedig ellent mond az elveimnek. Azaz, esetleg tehetnénk egy próbát. De ez meg milyen..mint egy tesztvezetés?
Nem biztos, hogy szeretném magam elkötelezni, s ha így érzek, az baj, mert most fülig szerelmesnek kéne lennem.
So..what can I do? Minden úgy alakul, hogy a lehető legjobb legyen mindenki számára.
alapvetően nem, de most igen.
bizonyos kontextusban abszolút, kizárólag maximum hangerőn, s újult erővel!
tetszik ez a hajszín, de ahogy bánik vele az még jobban, lévén, hogy ezt is fel lehet vetkőzni. imádná a magyar tancinéni utóbbi tagmondatom.
örülnék, ha kinyitnám a szám, s valami ilyesmi hang jönne ki.
