Ki tud nemet mondani? Te tudsz? Naná! Erre mindenki ezt feleli csípőből, hogy óó persze, hisz aki nem tud, az puhány. S ha tudnánk, hogy még mennyi dologról vélekedünk hasonlóan könnyelműen és kritizáljuk a másikat, aki meg bevallja, hogy nem.
Na, de mi történik, ha a nagy magabiztosság közepette, hirtelen olyan szituációba keveredünk, ahol bizony virítani kéne a fennhangon emlegetett szuper képességünket?
Gondolok itt, konkrétan a nemet mondásra.
Nézünk, lapulunk, mint szar a gazban és körülbelül itt megállt a tudomány. Avagy az abszolút öngól, ha mégis igent mondunk! Hoppá! Pedig mi aztán bárkit el tudunk utasítani, csak most megmagyarázván a szaros bizonyítványunkat..háát mégsem annyira....mert ezért, vagy azért..blabla. Üres szöveg.
Utána meg? Megbánjuk! Természetesen. Az esetek többségében.
A fent írt idézet is ezt bizonyítja. Szituáció a következő:
A korábbi bejegyzések másik főszereplője a visszaesés napján, éjféltájt összegörnyedve zokog. Fáj a szíve, a lelke. Önmarcangolást tart hangosan. Én pedig végignézem, folynak a könnyeim, s a gyomrom liftezik, amiért ez a fiú miattam érez fájdalmat. 2 év pörög le a szemeim előtt. S miután kimondom a végszót már tucatjára is, s miután ő tripla tucatszor megkért, hogy folytassuk, csak ennyit mond:
'...egyetlen találkozást kérek, semmi többet. Ha nem érzed jól magad, elengedlek, de kérlek, hadd bizonyítsak! Lehet, ez az utolsó dolog, amit kérhetek tőled még valaha is...'
Még mindig azt gondoljátok, hogy bárkinek tudtok nemet mondani? :)
Szombaton virítok. Nem mintha erről szólna ez az egész. Ebben komoly érzelmek vannak. Nagyon.
