Nehezen tudom kezelni egyre inkább elhatalmasodó szabadság utáni vágyam, amit a mai napon kiváltképp frusztrálónak érzek. Időnként megfordul a fejemben, mi lenne, ha egész egyszerűen elmennék, elutaznék anélkül, hogy szólnék is valakinek, s még csak hírt sem adnék magamról; ha nem gondolnék bele a tetteim következményébe, ha végre a magam ura lehetnék.
Na ez, egy mocskosul önző dolog lenne a környezetemmel szemben! S legyen bármilyen csábító (most túlzok), ez pusztán fantazmagória.
Mindenesetre nem bánnám, ha nem jövőre, hanem idén nyáron kéne lakást keresnem Budapesten. De ennek is megvan az oka, s a maga szépsége- amit meg is találtam már- hogy maradok még egy évet.
Pusztán a nehéz pillanatokban, amikor itthon meg kell küzdenem a kősziklával nap, mint nap, akkor keseredek el, azonban mindez egy pillanatig tart. Elvégre -s ez 100%, hogy a hozzáállásomnak köszönhető- sokkalta jobb a helyzet, mint például egy évvel ezelőtt! Vagyis lehetne akár még ennél is jobb.
Tulajdonképpen minden úgy alakult, hogy a lehető legkedvezőbb legyen.
Most, hogy írtam, máris jobb.
Sajnos van egy olyan berögződésem, amitől nehéz elvonatkoztatnom, miszerint az igazi életem akkor kezdődik, ha elmegyek innen. S addig? Na, ezt kéne levetkőznöm. Nyílhatna már a világ, de nem vagyok türelmetlen. Tudom, hogy előfordult már ezen sor korábban is; köszönhető az aktualitásnak.
