Azt gondoltam, hogy nekem már nincs szükségem támogatásra, megállok egyedül is a saját lábamon, s vagyok olyan önálló, hogy bármilyen akadállyal szembenézzek túljutva azokon. Alapvetően nem egy rossz dolog, hogy így gondolkozom, de ismét csak szerencsésnek mondhatom magam, hogy erre nem egy pofon kíséretében kellett rájönnöm, hanem egy hétköznapi szituációban.
Nesze neked öntudat.
Bővült a család. Egy ismerős ismerőssel. 5 éves, de való igaz a közhely, hogy tanulni lehet tőle. Imádom. Cserfes energiabomba. Hogy meddig tart ez az állapot, az még kétséges, de nem bánnám, ha így maradna; velünk.
Gondoljunk csak bele, mi is történik amikor egy újszülött érkezik a családba? Életek változnak meg, mert az a gyermek nem kis ideig, hanem vagy 20 évig ott lesz. Nálunk ugyanez a helyzet, csak a 20 leredukálódik mondjuk pár évvel. Attól függ, azonban kár tovább menni a kerekítéseknél.
Aki ebbe nincs benne, az el sem tudja képzelni, hogy mekkora felelősség egy gyermek.
Pár éve annyira vágytam egy testvérre, hogy ne foglalkozzanak velem annyit a szüleim. Gondoltam így majd jobban szabadjára engednek. (Utólag belegondolva elég naiv ötlet volt, azonban ma már nem is olyan nagy probléma ez, mint mondjuk régen.)
Erre mi történik? :) Ez.
Csak akkor még nem gyakoroltam tudatosan ezt a bizonyos tevékenységet, amit magasztosan vizualizációnak hívnak. Merje valaki még ezek után azt mondani, hogy nem működik!
A lényeg, hogy élvezem a nővér szerepét, s teljesen feltölt szeretettel és energiával ez a kislány. :]
