A délután fantasztikus volt. Nő és férfi együtt - úgy éreztem. Tetszett, hogy mindez olyan meggyőzőnek tűnt.
1 óra szünet külön.
Este visszatértünk, de immáron ő nem férfiként, hanem egy 11 éves kisfiúként. Ez lehet aranyos is, de ha túllép egy határt, akkor már idegesítő. Egy-két megnyilvánulást díjaztam is diszkréten, majd felvettem a bezárkózó testhelyzetet és csak a többiekre figyeltem. Ahogy utánam ő is!
Egész este kerültük egymást, noha össze sem vesztünk, s állítom, fogalma sincs, mi a bajom. Ezzel nem is lenne baj, elvégre nem kell gondolatolvasónak lenni, s lehet, túl nagy elvárás vele szemben a dolgokra történő ráérzés, arra sem vette a fáradtságot, hogy odalépjen, pedig arra vágytam volna a legjobban: 'baj van..?' s átölel. De nem.
Mindenkinek feltűnt a távolságtartásunk, volt, aki szóvá is tette, de hatástalanul.
Búcsúzkodásnál mindenkinek puszi. Ő odalépett hozzám: Heló. Adott 2 puszit az arcomra.
Én meg rámosolyogtam: 'Ne haragudj, de ez baromi nevetséges.' Aztán sarkon fordultam, s beültem az autóba.
