Ez már az, amire azt szokták mondani, hogy a rózsaszín ködfelhő eloszlása után törvényszerűen bekövetkezik? Túl korai. S egyáltalán nem hiszek abban, hogy ha az ember a tényleges párjával találkozik, akkor a biológiailag meghatározott átlag 2 év után nem marad semmi sem a megszokáson és esetlegesen az összekötött egzisztencián kívül. Nem tudom, szükséges-e jobban belemennem. A tapasztaltabbak mosolyogva mondják "aha..majd megtudod, 18 évvel a hátad mögött jó, hogy ezt gondolod..". Na, velük nem is érdemes vitatkozni, elvégre náluk van az aduász érv, támadólehetőség velem szemben: túl fiatal vagyok és tapasztalatlan, ők pedig mindennek ellentétei. Ennyit erről. Menjünk tovább.
Túl kíváncsi vagyok még mindig ahhoz, hogy elkötelezetten legyek szerelmes. Szerelmes vagyok, de nem gondolnám, hogy egy életen át ezt tartva. Ez vajon mennyire fair a másikkal szemben? Nem szokott eszembe jutni ez, mert amikor vele vagyok, akkor minden pillanatot élvezek, az idő pedig egy szempillantás alatt elillan. Csak akkor fordul meg a fejemben, amikor azt mondja, hogy ő már megtalálta a másik felét; bennem, s látom a szemében az örömöt, a nyugalmat, a csodálatot, ahogy eközben rám néz.
Akkor, abban a pillanatban elképzelhetőnek tartom, hogy hasonlóan érezzek, s aztán véget ér a pillanat, s közbe lép a racionalitás talaja.
