A matematika végül igen csak középkategória lett. Mielőtt ezt megtudtam, úgy gondoltam, hogy ha négyesnél rosszabb lesz, akkor bizony komoly presztizsveszteség ér -elsősorban a saját szememben- de mindez elkerült, vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy szépen eltoltam ezt a hozzáállást a pozitív pólus felé, ami egész más fényben tünteti fel.
Rájöttem, hogy mennyivel jobb, ha az ember leredukálja a maximalizmusát. Miért is kéne az élet minden egyes területén a maximumot kisajtolni magamból úgy, hogy még akkor sem vagyok teljesen elégedett? Mi értelme van frusztrálnom magam ezzel, ahelyett, hogy inkább áttérnék egy hatékony módszerre, amellyel legalább elérhetem azt az állapotot, hogy elégedetten hátradőljek addig, amíg kiélvezem az eufóriát okozó siker gyümölcsét? Ha konkrét példát tárok magam elé, miért kéne nekem ötösnek lennem matekból, ha magam sem látom ezt egy reális célnak, mi több, a felvételi pontszámomon nem változtat semmit sem. Miért ne lehetne elég, ha a saját területemen szeretnék kizárólag a maximumon teljesíteni? Ezzel megkímélem magam a rengeteg negatív stressztől, valamint megspórolok jó pár évet az életemből, azaz tovább fogok élni. Csak ugye a bizonyos 22-es csapdája szerint tőlem már mindenki a maximumot várja.
Ha hatékonyság szerint tanulok (például), akkor máris jobban érzem magam. Az én területem a humán és a nyelvek, még nem sikerült megfejtenem, hogy melyik van előrébb, de ez talán nem is lényeg. Ha csak azokra a dolgokra összpontosítok amik fontosak, akkor jóval eredményesebb leszek azon a területen, elvégre a haszontalan dolgoktól elvont energiát be tudom fektetni a hasznos tökéletesítésére. Ugyanakkor megint csak ambivalencia, mert ezzel korlátok közé szorítom magam, ami ellentmond az elveimnek.
A minap egri kiborgunk- aki újabban egy új tulajdonsággal lett felvértezve a szememben, miszerint kívülről láttat, illetve ráébresztősdit játszik velem, s meg kell hagyni jól csinálja- azt a szót használta az egész hozzáállásomra, hogy 'aggasztó', ami hagyjuk meg szíven ütött elsőre, mert hát ugye senki sem viseli rezzenéstelenül azt, ha tükröt tartanak elé. Szerinte most látszik, hogy hiába az agykontroll, hiába a pozitív hozzáállás, stb., ha egyszer mégsem úgy alakul minden, ahogy az ember csak elképzeli és igen is meg kell dolgozni a célokért. S szerinte nekem újabban nem igen vannak céljaim, megkockáztatom, hogy talán emiatt gondolja így, azaz nincs kedvem megdolgozni a célokért. Erősnek erős, igaznak nem igaz, de a konzekvenciát megtalálom benne, mert van.
Mostanság az a helyzet, hogy céljaim vannak, csak odázgatom őket, nem tűzöm ki magam elé konkrétan, csak tudom, hogy akarom majd egyszer. Ez semmiképp sem a legelőrevezetőbb, a fejlődést sem kifejezetten szolgálja, inkább egyfajta konstans, stagnáló állapot, de eszembe jut még a vegetatív szó is, azonban az túlzás ebben az esetben. Mellékesen megjegyzem, hogy az agykontroll sosem mondta, hogy minden az ölembe hullik, elég ha elképzelem. Ez megint csak azoknak a fejében fordul meg, akik felületes ismereteik alapján alkotnak véleményt, de ha ez még nem lenne elég, ki is mondják azt!
A helyzet tehát 'aggasztó', főleg észak szerint, de ha észak-keletről beszél, akkor még inkább! Dél mindig is elmaradottabb volt, talán itt bizonyos információk később kerülnek napvilágra, s még később tudatosulnak. : ) Mindenesetre megköszönnivalónak tartom eme röpke coming out-ját, s a kritikát, amely abszolút építő jelleggel bírt.
Na, akkor egy gyors konklúziót rendelnék! Máris.!
"Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra." W. S.
A szinusz függvény hullámvölgyét ki kéne iktatni, inkább valami pozitív sz.m.n.!
