Tegnap este megtört a jég. A hősszerelmes, kinek lelkesedése, s elszántsága az elmúlt időszak megpróbáltatásai miatt alábbhagytak hirtelen, végre kimondta azt, amire vágytam.
'... nem kényszeríthetlek, hogy legyél velem, ha nem szeretsz; ezt be kell lássam, így elengedlek...'
A gyomrom felugrott, mintha egy gyorslift lenne, s a földszintről 2 másodperc alatt érne fel a 23. emeletre. Képek pörögtek le előttem, de villámgyorsan, s nem is tudnám őket visszaidézni. A szemeimbe könny szökött, akárhogy is tiltakoztam. Úgy éreztem, hogy hullámzik belülről a testem.
Ekkor éreztem, hogy itt valami sorsdöntő, mondhatni korszakalkotó esemény következik az életemben, elvégre nem felejtsük el, hogy 2 évtől búcsúzom, de ugyanakkor már egy új élet integet, melyet korábban rengetegszer elképzeltem. Éreztem a kétességet, azt, hogy az 5 perccel ezelőtti magabiztosságom hirtelen alábbhagy, s bizonytalanná válok.
Annyira megnyerő volt számomra ez tőle, hogy nagyot nőtt a szemeben.
Annak ellenére, hogy ezt akartam, mégsem érzem magam jól. Elvégre az volna evidens, hogy most ujjongjak. Érthető. Ő mindig is egy biztos pont volt az életemben, bármikor és bármiben számíthattam rá. Rengeteg elismerést, szeretet, szerelmet kaptam tőle. Nőnek éreztem magam mellette. Nagyon szerelmes voltam belé. Nagyon.
Volt sok viszály, veszekedés, azonban én ezekre nem vagyok hajlandó emlékezni. Nincs értelme. Az túl kicsinyes.
Kínlódás volt az elalvás, így még egyszer utoljára elolvastam az összes sms-t, amiket ő küldött. Ez hirtelen olyan ingert váltott ki belőlem, hogy kapcsoljak azonnal problémamegoldó funkcióra. Ha 100-szor nem futtattam le a legkülönfélébb alternatívákat, akkor egyszer sem. Tegnap este úgy éreztem, hiányzik. Ám a végeredmény mindegyik esetben az volt, hogy pár napig, hétig jó lenne együtt, de aztán az időhiány, valamint a hétköznapok, illetve a személybeli különbségek miatt ismét zátonyra futna a dolog. A pro és kontra felvázolása sem segített. Ő jó ember, megbízható, udvarias, hősszerelmes, s még sorolhatnám, ezek miatt fáj a szívem. Jó férj lesz belőle.
Azonban nagy szakadék van közöttünk. Más az elképzelésünk az életről, s én nem férek a bőrömbe, mást is szeretnék kipróbálni, mint azt, hogy csak vele vagyok. Hiányzik a plusz a kapcsolatunkból, amelyet nem lehet csinálni. Az vagy van, vagy nincs. Ha valaki értem megváltozik, azzal feladja önmagát, s annak a lehetőségét is, hogy önmagáért tudjam szeretni. Olyan lenne, mintha megcsináltam volna magamnak a közel tökéletes férfit, s így ez nem az igazi.
Némileg ott él a fejemben annak a lehetősége, hogy talán most egymás nélkül mind a ketten megváltozunk, szerzünk tapasztalatot, éljük az életünket, s egyszer ismét összehoz minket az élet. Őt úgy képzelem el, hogy ha pár év múlva összefutunk, akkor majd nagyon meglepődök, hogy atyaég, mennyire megváltozott, s micsoda férfi lett külsőleg-belsőleg. S lehet, hogy még akkor sem lenne az igazi a dolog. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy ezt a lehetőséget tartom szem előtt, de megeshet.
A fenébe is. :)
