Nincs egy hete, hogy elvesztettem valakit, akihez erős szálak fűztek annak ellenére, hogy vérrokoni kapcsolat nem volt köztünk. Egy harmadik mamát tessen' elképzelni.
Annyi mindent szerettem volna még kérdezni tőle, ugyanakkor annyiszor akartam elszabadulni és mást csinálni, amikor éppen nagyon szövege teljében volt, tudniillik nagy történetmesélő hírében állt, csak ezt időnként tehernek érzik a hallgatók. Most szívesen hallgatnám.
Imádtam, mert olyan csípős és humoros megjegyzéseket egyetlen nő sem tudott produkálni zsinórban, akár többször ugyanolyan csattanósat. Igazi családösszetartó volt, az anyai énjéről már nem is beszélve.
Fogalmam sincs, előírhatja-e bárki is(!), hogy hogyan kell gyászolni, szerintem senki sem.
Ettől függetlenül bűntudatom van, hogy a fájdalmam valahogy eltussoltam. Nem mutattam ki a szomorúságom, mert...mert. Mégis az vagyok, pláne így a temetés előtti napon.
Kezdek rádöbbenni, hogy ha megyek holnap abba a városba, akkor őt nem fogom látni. Ha nyáron megyek a szokásos 1-2 hétre, akkor végképp nem lesz ott. Nem lesz ott, többet nem fogom látni. Nem fog a 40°C-ban kiállni a kapuba, hogy várjon minket, nem fog a konyhaszekrénynek dőlve cigizni, nem mondja, hogy annyira nagylyány(!) lettem, hogy nem tud betelni velem, nem kérdez végig minden embert a hogylétükről, nem számol be az egész élettörténetéről, nem panaszkodik, nem csipkelődik, nem tesz megjegyzéseket, nem kérdezi meg, hogy iszom-e vele, ahogy azt sem, hogy folyik-e a leve a piros felsőmnek, mert ki akarja mosni, nincs több esténként érzett borókás illat, nincs több hétfő reggeli fodrászkodás.
S akivel eltöltötte a fél életét? Ő hogy fogja tovább élni azt? A Támasz.
