Mascularis molekula - unisex blog!

Ha pék lennék, folyton abban mesterkednék, hogyan lehetne valami új különlegességet sütni az embereknek. Egy új forma, íz, kompozíció. Hm.

Egyszerű dolgokra gondolok, kivételesen, mégpedig egy édes péksüteményre.

Amint beleharapok, rögtön olyan élvezetben lesz részem, mintha már rég a közepén járnék, és igen! Nem kell több felesleges kört futni a mámorig! Csak ülök és kihasználom Istenadta ízlelőbimbóim..

Fokozzuk! Amint haladok előre, úgy nő az élvezet. Egyre omlósabb, krémesebb, édesebb. Rámenősen bekívánkozik a számba, szinte azonnal tálcán kínálja magát, negédes. Magától értetődik, hogy az enyém lesz és meg kell ennem minden egyes falatot, morzsát. Elejétől a végéig. Akár egy prostituált, fizettem érte, hogy így viselkedjen velem, noha már a pultnál elcsábított.

Elfogyasztása, akár egy szenvedélyes szeretkezés, orbitális orgazmussal. Igen. Az ízlelőbimbóim gigantikus gyönyörben részesednek.

Kedvenc süteményem neve: emeletes élvezet. Semmi köze ehhez, ez végig orgazmus.

http://www.hotdog.hu/magazin/magazin_article.hot?m_id=22529&a_id=389172&h_id=66456

http://www.mommo.hu/media/Hogyan_kell_baratnot_ebreszteni

Jó reggelt, Drágám!

Azon gondolkoztam, milyen igaz az, hogy meg kell ismerned magad, s tudnod kell ki vagy. Manapság ugye ezt rengetegszer halljuk. Hála a fejlett hírközlésnek. Nekem pedig egyébként is nagy az információéhségem. Kakas vagyok, igazi hírvivő.

Ki az, aki rendelkezik megfelelő önismerettel? Tesszük fel a kérdést. Ugye, hogy nem is olyan könnyű rá a válasz. :] Azért én megpróbálkoznék vele, lévén, hogy nekem van olyanom.

Noha érettebb voltam mindig is a koromnál, elég fiatalon belecsöppentem egy szerelmi kapcsolatba, amely 2 évig visszafogott. Nem tudtam önmagam lenni. Nem elég a szülői szigor, akkor még jön egy másik visszahúzó erő...

Bár nyilván nem összegezhetem így azt a szerelmet, ami azért mégis csak korszakalkotó volt az életemben, hisz csak egyszer szerelmes az ember először. Utána már maximum másodszor vagy harmadszor és így tovább. De természetesen nem veszít az értékéből egyik ezután következő nagy szerelem sem. Amely sokkal jobb lesz, mint amit egyáltalán el tudok képzelni.

Csak hogy folytassam az elkezdett gondolatot, most kezdek igazán magamra találni. Érzem, hogy van életem, s azt én irányítom. Elkezdtem élni. Azt csinálom végre, amit szeretnék, s szabadabb vagyok, mint valaha. Az önbizalmam is megnőtt. Néha úgy érzem, mintha a homlokomra lenne írva 100-as méretű Times New Roman típusú betűkkel, hogy héé emberek szabad préda vagyok. Életerő sugárzik belőlem, s rengeteg energiám van.

De, ami a lényeg, hogy tudom már, ki vagyok. Úgy ítélem meg magam, hogy most már rendelkezem egy jó kis önismerettel, s az idő múlása ezt még fényesebbre csiszolja majd. Van egy stabil értékrendem, s ha ér egy külső hatás, akkor azt én eldöntöm, hogy mennyire fér bele az előbb említett értékrendbe, s az alapján cselekszem, vagy gondolkodom. Ez nem egyenlő a betokosodással, vagy ilyesmivel.

Elismerem a hibáimat (!).

Hm.

Egy dolog udvariasnak, s egy dolog formálisnak lenni.

Csak a hecc kedvéért, mert olyan furfangos lány vagyok.

Az est caféban eltöltött csütörtök este emlékére. Hmm.

Miért képesek könyörögni a férfiak akár hónapokig is a legreménytelenebb esetben? (amúgy nem szeretem a reménytelen szót)

Néhány pasi nem tud bánni a nőkkel. (nem csak szóismétlés miatt használom a pasi szót, hanem azért is, mert ők nem férfiak)

Tudjátok mi kell nekünk? Hát taktikázzatok! Rajta! Játsszatok egy kicsit! Miért is ne? Nekem az keltené fel az érdeklődésem, ha egy kis játékban vehetnék részt, amiben lelhetnénk némi izgalmat, s nem pedig az, ha az egy óra alatt felhalmozott 60 db nem fogadott hívás után felveszem nagy nehezen a telefont, és ismét csak zokogva könyörög a pasi. Ez nem férfias! A vörös rózsa is elcsépelt.

Másrészt!

Ha már annyiszor el lett küldve a pasi. Ha már annyiszor meg lett emiatt alázva. Akkor miért nincs benne egy cseppnyi méltóság, büszkeség, hogy akkor azt mondja, ha beledöglik is, de ő nem fog könyörögni? Egy kép törik össze a nőben ilyenkor a pasiról, akit előtte talán férfinek hívott.

Nem akarok általánosítani, van ilyen is, olyan is. (nem szeretek általánosítani)

Konklúzió.

Az est caféban eltöltött csütörtök este emlékére. Hmm.

http://www.cleverbot.com/ Retardált. :] Bár ha magányosnak érzed magad, megteszi. :]

Igen. Vicces volt. Körülbelül egy éve küldték nekem ezt a linket, s akkor elég jól elszórakoztunk egymással. Megtudtam, hogy az élet értelme a banán, illetve, hogy leszbikus volnék. Nocsak!

Most épp a könyvjelzőimet szanáltam, 30-ból maradt úgy 18. Ott leltem rá eme remek időtöltésre. Már nem köt le. De kipróbáltam, ami talán súlyos visszaesés?

Érzem magamon a regresszív viselkedésforma első jeleit. Nyugi, mindjárt elmúlik ;].

Sikerült.

A kérdés csak az, hogy hogy fogom elviselni azt, ahogy megbántottam egy embert, aki egykor közel állt hozzám. Ezen hogy lehet segíteni? Vagy talán én dramatizálom túl, s nem kéne ennyire a szívemre venni, ha másoknak fájdalmat okoz valaki, vagy ugye jelen esetben én..ami egy rosszabb verzió. Nem. Azt hiszem jogos, s törvényszerű, hogy én is érezzek fájdalmat.

Utálom a törvényszerűséget.

Kezelem a rosszkedvet. Bekötök egy endorfin infúziót a külső hatások segítségével.

Ki tud nemet mondani? Te tudsz? Naná! Erre mindenki ezt feleli csípőből, hogy óó persze, hisz aki nem tud, az puhány. S ha tudnánk, hogy még mennyi dologról vélekedünk hasonlóan könnyelműen és kritizáljuk a másikat, aki meg bevallja, hogy nem.

Na, de mi történik, ha a nagy magabiztosság közepette, hirtelen olyan szituációba keveredünk, ahol bizony virítani kéne a fennhangon emlegetett szuper képességünket?

Gondolok itt, konkrétan a nemet mondásra.

Nézünk, lapulunk, mint szar a gazban és körülbelül itt megállt a tudomány. Avagy az abszolút öngól, ha mégis igent mondunk! Hoppá! Pedig mi aztán bárkit el tudunk utasítani, csak most megmagyarázván a szaros bizonyítványunkat..háát mégsem annyira....mert ezért, vagy azért..blabla. Üres szöveg.

Utána meg? Megbánjuk! Természetesen. Az esetek többségében.

A fent írt idézet is ezt bizonyítja. Szituáció a következő:

A korábbi bejegyzések másik főszereplője a visszaesés napján, éjféltájt összegörnyedve zokog. Fáj a szíve, a lelke. Önmarcangolást tart hangosan. Én pedig végignézem, folynak a könnyeim, s a gyomrom liftezik, amiért ez a fiú miattam érez fájdalmat. 2 év pörög le a szemeim előtt. S miután kimondom a végszót már tucatjára is, s miután ő tripla tucatszor megkért, hogy folytassuk, csak ennyit mond:

'...egyetlen találkozást kérek, semmi többet. Ha nem érzed jól magad, elengedlek, de kérlek, hadd bizonyítsak! Lehet, ez az utolsó dolog, amit kérhetek tőled még valaha is...'

Még mindig azt gondoljátok, hogy bárkinek tudtok nemet mondani? :)

Szombaton virítok. Nem mintha erről szólna ez az egész. Ebben komoly érzelmek vannak. Nagyon.